NeMo: Ének a csendből

NeMo: Ének a csendből


Szavak
Mint áradat sodornak el,
ami nekem fáj,
neked semmit sem üzen.
Ha belém sajdul egy szó, egy betű,
amit írtál a múltban és oly keserű,
te nevetve emeled át más szerkezetbe,
csak a kontextus változott, nem az eszme.
Ugyanazt mondod, és mégsem,
fejre állok, hogy értsem.
Már nem tudom, melyik vagy;
a velem érző, vagy a fagy?
Gyilkos szavak.

Csend.
Megérintem a végtelent.
Ahol nem számít a gondolat,
csak a lélek üzenete marad,
nem érted, hát el ne fogadd!
Marnak a betű-kígyók,
majd összefolynak. Kínzó
forgatagba mosódva
tekerednek agyamra,
szememben olvadt magma,
már nem látom,
barátom!
Sajgó könnyfolyam
tisztította utam,
de már béke van.
Letelt a perc,
a fájdalom felemelt:
Csend.

Béke.
Madaram száll az égre,
minden csoda-kék végre,
a Sohamadár újra dalol,
szárnyaiból tüzet csihol,
szikrázik az ég kékje:
Béke.