NeMo: Karodba álmodom magam

NeMo: Karodba álmodom magam

Karodba szenderedtem.

Színes álmok kerengtek,

mint üveggolyók, csendben,

lomhán gördülve tova,

mint az élet tétova,

elszalasztott percei.

Most mégsem bántott semmi,

mert téged éreztelek.

Karjaim, a részegek

vállad fáradtan ölelték,

és tudtam, már csak emlék

a hosszúra nyúlt magány.

Elpusztult már a vagány,

kalandra éhes vadász,

a test helyett a lélek

sóvárgott fájón érted,

és csak várt, éveken át

- míg lombot növesztettek,

majd elhullatták a fák -,

hogy végre majd megérted.

Régóta hordoztalak.

Te gyújtottad a máglyát,

szívem közepén a fényt,

te lobbantottál fáklyát,

hogy takarodjon a sötét,

én már hordoztalak rég,

de vajon ennyi elég?

Kételkedtem.

Benned, bennem.

A szeretetben.

Már véget ért a kétség.

Végre karodban nyugszom,

és benned élek, tudom,

ahogyan te bennem élsz,

az úton el nem bukom,

eltakarodott a félsz.

Karodba szenderedtem.

Béke ringat csendesen,

szunnyadok kezeidben

mint gyermek, édesdeden.