NeMo: Végül...

NeMo: Végül...

Végül minden elenyész.

A szeretet, mint őszi levél

színén valódi sárarany - kevés,

a szívek mélye gyémántkemény,

kevély mind, lökdösve tapossa útját,

nyirkos fuvallat falja az emberiséget,

értékeit végleg sárba húzva

temeti mámor gödörbe,

vagy emeli hiúság talapzatra.

Lidérc pislákol a hazugság mocsárban, fények.

Kopott ködmönömben fázom jégbe fagyva újra,

mert inkább a rongyos élet,

mint kincsek igaztalanságába fúlva

károgjam, hogy a gazdagság szent.

Idelent még kigyúlnak a csillagok,

és néha egy virág.

Lüktetve emeli fel fejét, izzik,

mint kohóban érc,

vérvörös.

Ki értheti, hogy egy vagyok veled,

ha te nem?

Ha nincs a világban már érzés,

hát mit ér a szerelem?