2010. június 4., péntek

Napi gondolat NeMo-tól (2010.06.03) Kaktuszvirág

Bandi Bácsi szavait olvasva a következő hasonlat jutott az eszembe: Éppen olyanok vagyunk, mint a kaktuszok. Tüskések és magunknak valók. Szúrunk ádázul, saját kicsinyes világunkba bezárva, valójában mindegy is, hogy egy sivatag közepén kuksolunk, egy ádáz és pusztító világban, vagy egy otthon ablakában, ahol szerető kezek ápolgatnak. Önzésünket tüskéink hegyébe összpontosítva nem törődünk vele, kit szúrunk meg, kit sebzünk meg. Igen, mindnyájan ilyenek vagyunk, én is.
Aztán egyszer megtörténik a csoda: elkezdünk keresni, elkezdjük megérezni a Fényt és ezáltal elkezdünk alakulni. Kicsit tompábbra vesszük töviseinket, hogy ne szúrjunk annyira, és ha már megéreztük a fényt, vágyunk rá. A Fény pedig érkezik minden nap, ha keressük, mint ahogyan a Nap is felkel. A Lélek velünk van, és ha vágyjuk Őt, be is költözik az életünkbe.
Megtanulunk szólni. Szólni Istenhez. Van, aki imának nevezi, van, aki meditációnak. Én beszélgetésnek. És a válaszok is megérkeznek. Talán nem annyira világosan, mint amikor valójában beszélgetünk valakivel, de néha egészen pontosan. Felismerünk. Elébb a múltunk tanulságait, később a barátaink bölcsességét. Ám a párbeszéd csak akkor működik, ha kellő alázattal ki tudjuk mondani: "Legyen, ahogyan Te akarod!"
És lassacskán egy-egy csepp eső nyomán virágot hozunk. Egyet, kettőt, vagy százat, egyre megy. A lényeg, hogy a lelkünk kivirágzik, és ebből a virágcsodából mások töltekezhetnek, így számtalan virág vidítja végül a szemet Isten kertjében.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blogarchívum

Rendszeres olvasók

holisztikus

Google analytics