Napi gondolat: Nincs kedvem...
"Nincs kedvem!" mondá lakonikusan gyermekem, és nem tette meg, amit kértem tőle.
Nem ma történt, ám mélyen elgondolkodtam. A kor szelleme pontosan ez: "Nincs kedvem".
No de mi is történik, ha nekem, mint orvosnak "nincs kedvem"?
- A beteg hovatovább belehalhat. Ha csupán arra hivatkozom, hogy nem tartozik rám, esetleg további 5-6 intézményt jár meg, mire ellátják (tipikusan budapesti és mai történet!!!)
És kérdem én, mi történik akkor, ha mint családanyának "nincs kedvem"?
- Ó, a gyerekeim éhen maradnak, mert nem lesz az asztalon kenyér (más sem). A lakás koszba fullad, mert nem lesz, aki elmosogat, nem lesz, aki takarít, stb.
És mi lenne, ha szintén, mint családanya azt mondanám, nincs kedvem dolgozni? Persze, alhatnánk az utcán is, és ehetnénk a kukából is... de ez azért nem valami csábító alternatíva.
És mi lenne, ha azt mondanám csupán, mint annyi más magyar ember: ennyiért nem megyek el dolgozni? Persze, hogy munkanélkülivé válnék. (Igen, persze, tudom, ez nem minden esetben ilyen egyszerű, mégis, a munka nélkül maradtak jó része emiatt nem kap munkát. Vagy mert nem is keres, vagy mert válogat. Vagy, mert épp elmegy munkanélküli segélyre, hogy mellette még egy kicsit feketézzen és kicsit többet keressen, mint máskor, persze adók befizetése nélkül. Ne lepődjenek meg, igen van ilyen!)
Nem mondom hát, hogy nincs kedvem, pedig néha, de jól esne!
Felkelek korán reggel, megteszem, amit megtehetek, átlagos magyar bérért, amiből hónap végén centizhetek. Mindezért a szokásos magyar átlag munkaidő kétszeresét töltöm a munkahelyemen. Befizetem az adót, a TB-t, az ÁFÁ-t, a B-fát és a tréfát, majd, amikor hazaérek, igyekszem jó képet vágni mindehhez. Ja, persze, útközben bevásárolok, aztán kicsit rendet rakok a gyerekek után, egy kicsit leülök tanulni velük, megcirógatom a teljesítményorientált tanodában lelombozott arcukat, munkát keresek a legnagyobbnak, felvételi előkészítőt a középsőnek, új iskolát a legkisebbiknek, aki "disz"-es, aztán tálalom a vacsit, elmosogatok, elküldöm fürödni a srácokat, majd úgy este 10 tájékában felolvasom az esti meséjüket.
Nem, nem mondom, hogy nincs kedvem...
Ideje lenne, hogy hozzám hasonlóan újra megtanulják a magyar emberek, nem mások szidásával lehet előbbre vinni valamit, hanem mindazzal, amit magunk hozzá tudunk tenni, ha mégoly kevés is, amire képesek vagyunk!
Szokjunk le arról a mondatról, hogy "nincs kedvem"!
Nem, nem mondom hogy nincs kedvem...
És képzeljék csak, még mosolyogni is tudok!
2 megjegyzés:
Szia NeMo,
Nagyon jó ez az írásod. Hivatkoztam is rá a blogomba. Remélem, nem gond (ha igen, majd szólsz, és leveszem). Tovább gondoltam, és elvittem párkapcsolati irányba.
Az jutott eszembe, mi van, amikor férjként/feleségként mondjuk, hogy nincs kedvünk. Amikor már gyakran válaszoljuk a párunknak, hogy nincs kedvünk. Persze indok az mindig akad.
Igazad van, ideje lenne megtanulni, hogy nem mások szidásával lehet előbbre vinni valamit, hanem azzal, hogy megdolgozunk a kapcsolatunkért.
Az általad ihletett gondolatainat itt találod: http://jolvagyokespont.wordpress.com/2011/12/26/nincs-kedvem/
Köszi az inspirációért
Férj-feleség téma:
Mindig a szüleim jutnak eszembe. Náluk az volt a napi szintű gyakorlat, hogy ha valamelyiküknek bármi gondja volt, az hazaérve elmondta a párjának. Légyen az fáradtság, rosszullét, vagy lelki gond... És szent volt, hogy aki előbb szólt, azé volt a napi "pihenő", vagyis aznap felmentést kapott akár a házimunka, akár az egyéb házastársi elfoglaltságok alól. Működött. Csaknem negyven éven keresztül, édesapán korai haláláig... Létezhet tehát "nincs kedvem" hangulat, a megoldása azonban közös megegyezésen kell, hogy alapuljon.
:)
Boldog napot mindenkinek!
NeMo
Megjegyzés küldése