NeMo: Májusra éhezem...

NeMo: Májusra éhezem...

Májusra éhezem.

Amikor ujjongva gyúlnak

kékre a fénytelen

dunna alatt alvó egek

a végtelenbe nyúlva,

és mint virágzó, mézterhes,

forró üzenet,

valami múlhatatlan közeleg.

Májusra éhezem.

Mert a fájdalom örök,

és a jeges börtönt

el kell pusztítanom.

Bűvös patanyom

csillan hűvösen,

és gyűjti könnyem

kristálypatakokba.

Májusra éhezem.

Csapdák, hamis víziók,

megannyi illúzió

szövi életem,

és végzetem

súlyos hálóit,

a kínt,

és a boldog pillanatot.

Mint halott

fekszem a balzsamos,

csillagtalan éjben.

Soha nem éltem,

míg nem ismertelek.

De minek? Mi végre

élesztesz, majd küldesz

mégis ravatalra?

Végtelenbe nyúló,

reszkető délibáb

alkotja koronád.

És én, mint vénülő diák

tanulok írni ódát, elégiát,

és futok bukdácsolva,

esve újra és újra

a sárrá nehezült porba.

Májusra éhezem.

Zivatarfelhők öléből

kinyúló gyengéd kezekkel

légy velem a küzdelemben!

Csak légy velem!

Piruló hegyek zengenek,

Nem bántanak már a jégfényű tőrök.

Valami kezdődik. Valami örök…