NeMo: Mindörökké

NeMo: Mindörökké

Tó vize csillan őszi homályban,

Ég színe néz bele, sápadt kék,

Gőgösen loccsan egy hullám háta,

Elterül lomhán, csillan a lég,

Dél fele nap tüze ér, olvad a dér,

szundít az erdő, beoson a tél,

hullik az ágról az őszi levél,

dobban a szívben a csalfa remény.

Suttog a lombokon száz színű ősz,

Zöld moha szőnyegen szökken egy őz.

Elnyeli bánatom hajnali dallam,

Rőt színű reggelen izzik a fény,

Engedem álmomat - sóhajon szárnyal,

Tétován rebben, mint ébredő lény -

Lenne bár telve a lelked hiánnyal

Engem igézne idők örökén,

Két kezed véd, meseszép ez a béke,

lélek a lélekig ér, szép tünemény…

hullik az ágról az őszi levél,

dobban a szívben a csalfa remény.

Read more...

NeMo: Májusra éhezem...

NeMo: Májusra éhezem...

Májusra éhezem.

Amikor ujjongva gyúlnak

kékre a fénytelen

dunna alatt alvó egek

a végtelenbe nyúlva,

és mint virágzó, mézterhes,

forró üzenet,

valami múlhatatlan közeleg.

Májusra éhezem.

Mert a fájdalom örök,

és a jeges börtönt

el kell pusztítanom.

Bűvös patanyom

csillan hűvösen,

és gyűjti könnyem

kristálypatakokba.

Májusra éhezem.

Csapdák, hamis víziók,

megannyi illúzió

szövi életem,

és végzetem

súlyos hálóit,

a kínt,

és a boldog pillanatot.

Mint halott

fekszem a balzsamos,

csillagtalan éjben.

Soha nem éltem,

míg nem ismertelek.

De minek? Mi végre

élesztesz, majd küldesz

mégis ravatalra?

Végtelenbe nyúló,

reszkető délibáb

alkotja koronád.

És én, mint vénülő diák

tanulok írni ódát, elégiát,

és futok bukdácsolva,

esve újra és újra

a sárrá nehezült porba.

Májusra éhezem.

Zivatarfelhők öléből

kinyúló gyengéd kezekkel

légy velem a küzdelemben!

Csak légy velem!

Piruló hegyek zengenek,

Nem bántanak már a jégfényű tőrök.

Valami kezdődik. Valami örök…

Read more...