NeMo: A Lét... Sohasem elég!
Vérvörösen izzik a hajnal
tűnök az időben múló sóhajjal,
s holnap már nem leszek emlék:
töröl fejedből a hajszolt lét.
Leszek csupán egy darabka...
egy töredék...
Hegytető ormán nyíló szakadék,
olyan, mintha belezuhannék...
a szárnyam elvesztettem már rég!
Emelj fel! Kérlek! Ne engedj el! Ne még!
Csupán egy barát voltam, s nem több,
de Nekem Te vagy, s voltál a Föld,
a kihunyva-felvillanva hunyorgó csillagködök...
lelked, mely immár bennem is él, örök...
Valahol a lét, s nemlét határán
angyalsuhogású álmok szárnyán
tündérekkel suhantam,
Teáltalad ragyogtam...
gondolatszikrák, emlékek
álmok, fények...
Másfelé hajszol a sors
űzött vadként loholsz,-
lét nélkül bolyongok.
Tépett felhőfoszlányok,
megfogott szódarabok,
rám telepedő kín-kígyók...
Sikoltok:
mert a lét Tenélküled
nem élet!
Vegetálok
szótlanul állok,
nyomtalanul elpusztulok,
csak egy fekete lyukban eltűnő
aprócska csillag vagyok
az üres semmi-világban,
a gépek zajában,
kordonoktól elzártan...
Nem látod?
A világom...
A világ:
Piros lámpák...
tekergődző autókígyók...
halottan kihűlt arc-bábok...
mosolytalan,
hideg,
rideg,
idegen...
ez...
A Semmi.
A Valami...
ott ragyogott szemedben,
a mosoly-csillogású igézetben,
a Veled töltött ritka percekben...
Vajon látom-e még?
Érzem-e még szíved melegét?
Megtudom-e vajon, Neked mi lehetnék?
Szerettél?
Én...
Élni szeretnék!
Szeretni...
Érinteni...
Becézni...
Ez: A Lét...
Sohasem elég!
Angyalsuhogású álmok szárnyán
suhanok Feléd.
(2008.04.04)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése